Ki, hogyan látja ugyanazt a festményt? Ízlés dolga.
Egy ember ízlését befolyásolják gyermekkora élményei. Szüleimmel, ha jó idő volt, elsősorban kirándulni jártunk, de az országjárások során is gyakran néztünk meg műemlék várakat, templomokat, vidéki múzeumokat. Télen pedig rendszeresen látogattuk a nagy fővárosi múzeumokat, kiállítóhelyeket. Kezdetben a látványt hűen visszaadó festmények nyűgöztek le, elsősorban a reneszánsz és a barokk, valamint a manieristák alkotásai.
A Szépművészeti Múzeum és a régi Nemzeti Galéria – ami a mai Néprajzi Múzeum helyén volt a Kossuth téren – csodálatos régi és újkori festménygyűjteménye a mai napig emlékezetes élményt nyújtott.
Rembrandt neve fogalom. Szüleimmel többször megnéztük a Szépművészetiben Dürer, Frans Halls képei mellett a nagy holland festő munkáit. Volt ott egy kis kép, amin egy kettéhasított sertés lóg hentes kampón. Ez a Rembrandt mindig viszolygással töltött el, de nem mertem hangot adni ellenérzésemnek, hiszen a Mester festette. Azon túl, hogy számomra a kép tárgya önmagában sem kellemes látvány, maga a megfestés módja se tűnt átlagon felülinek. Csak később olvastam, hogy a nagy festő sokszor került szorult anyagi helyzetbe. Ilyenkor néhány kiló húsért festett valamit a hentesnek, vagy egyéb áruért a szatócsnak. Ha tőle csak ilyen képek maradtak volna fenn az utókor számára, bizonyára nem tartanánk kiemelkedő tehetségnek.
Csontváry: Önarckép (forrás)
A Nemzeti Galériában Csontváry képei elementáris erővel hatottak rám. Később tudtam meg, hogy az egyik legnagyobb magyar festő műveit – a halála után – kis híján kocsiponyvaként adták volna el az örökösei, ha nem figyel fel rájuk a fiatal építész, Gerlózcy Gedeon.
Igen, furcsa a művészsors. Pedig Csontváry – bármennyire is próbálták őrültnek beállítani korának hazai kritikusai – tiszta tudattal készült fel alkotói útjára, ahogyan ő fogalmazott, a „napút festője” akart lenni. Ránk hagyott életműve azt igazolja, hogy valóra váltotta misztikus küldetését.
1853-ban született a felvidéki Kisszebenben, egy évben Van Gogh-gal, aki talán még nála is szerencsétlenebb sorsú festőművész volt. Mégsem tekinthetők kortársnak, mivel Van Gogh már halott volt, amikor Csontváry festeni kezdett.
Budapesten tanult gyógyszerészetet, kémiát. 1880-ban egy csodás elhívatás-élményt élt át. A következő évben Itáliába utazott, hogy megismerkedjen feladatával, elsősorban Raffaello festészetével, ami érdekes módon, különösebben nem nyűgözte le.
Ezt követően saját patikát nyitott, hogy megteremtse az anyagi feltételeket nagyszabású festői elképzeléseihez. Tizenhárom évig tartott az előkészület, aztán 1894-ben, a gácsi patikus 41 éves korában elkezdett tanulmányokat rajzolni Münchenben, Hollósy Simon mesternél, majd 1895-től Karlsruhéban, Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát.
Nagy utazásokat tett Európa szerte és a Közel-Keleten. Útjain, hatalmas vásznakon örökítette meg élményeit – látomásait. Ezek a sok négyzetméteres, vaskos festővásznak előkészítése, szállítása is komoly feladat lehetett, figyelembe véve a korszak közlekedési eszközeit.
1905-ben Budapesten, majd 1907-ben Párizsban állította ki festményeit, a kiállításokat saját zsebéből finanszírozta. A hazai kritikusok nem tudták befogadni a semmilyen skatulyába sem gyömöszölhető festészetét.
Csontváry Kosztka Tivadar: Római híd Mosztarban (forrás)
Párizsban megosztotta a közönséget és a kritikusokat is. Ez azt jelentette, hogy néhány elismerő cikk is megjelent róla az akkori újságokban. A háború után elveszítette gyógyszertárát, és elértéktelenedtek befektetései. 1919 júniusában, 66 évesen gyakorlatilag éhen halt. Szomorú befejezés egy ilyen formátumú alkotó számára, de a művészsors – legyen festő, költő, vagy író – számos hasonló példával erősíti a kevés kivételt.
Rubens, William Hogarth, Munkácsy, Picasso és Dali, vagy a kortárs Botero nem panaszkodhatnak, hogy nem ismerték el életükben munkásságukat.
Számomra a legérdekesebb William Turner (1775-1851) esete, akit a modern festészet egyik előfutárának tekintenek. Ő például sikerei csúcsán annyira nehezen vált meg egy-egy festményétől, hogy az eladás után napokig szótlan letargiában, az emberektől elvonulva élt. Annyi képet halmozott fel otthonában, amelyeket halála után az angol Nemzeti Képtárnak szánt, hogy a teljes örökséget a National Gallery el sem tudta helyezni. Kénytelen volt elfogadni az akkor induló Tate Gallery segítségét a képek gondozását, kiállítását illetően. Turner azért élhetett jól különcsége ellenére, mert vagyonos családi háttérrel rendelkezett.
J. M. W. Turner (forrás)
Nem úgy, mint Modigliani, aki az ebédjét olykor csak rajzokkal tudta kifizetni, vagy a mi Derkovits Gyulánk, Kádár Bélánk, akik sokszor eldobott karton dobozokból, rozzant szekrényajtókból, szakadt vulkánfíber bőröndökből kivágott, és átcsiszolt felületekre alapozták festményeiket, mert vászonra, vagy éppen vakrámára nem tellett.
Az életben előbb, vagy utóbb mindenki találkozhat pofonokkal is.
Ez alól a festőművész sem kivétel. Persze a pofonokra átvitt értelemben gondolok. Az érdekes az, hogy legtöbbjük valamilyen veszteség, hiány, családi, vagy nemzeti tragédia, egyéni vagy társadalmi torzulás hatására hozza ki magából legjobb formáját.
Az erre utaló példák közül talán legismertebbek Picasso és Munkácsy korai korszakában készült művek, amelyek számomra sokkal meggyőzőbbek művészi minőség tekintetében, mint az anyagi elismerésük csúcsán készült munkáik. Ezt talán Rembrandt öregkorában készített önarcképeiről is elmondhatom.
Paul Gauguin sikeres üzletember volt már, amikor festeni kezdett. Anyagilag egyre mélyebbre, a művészet terén egyre magasabbra jutott. Negyvenhat évesen néhány matrózzal került összeütközésbe. A verekedés során maradandó sérülés érte a bokáját. Szerencsére a kezei épségben maradtak sokunk örömére. Egy távoli világban, Tahitin találta meg a boldogságot, és ott is teljesedett ki festészete, bár megélhetési gondjaival kénytelen volt haláláig együtt élni.
Ilyés Márta: Álmodó (forrás)
Hogy Ilyés Márta (1954-2008) festészetét mennyire befolyásolta betegsége, ami húszéves korában kezdődött, hogy milyen képeket festett volna, ha nem kényszerül fiatalon kerekesszékbe, arra nem tudok válaszolni. Egy biztos. A hasonló sorsú Frida Kahlo több festményén is saját állapotáról vallott szürreális látomásaiban. Ilyés Márta festészetében nehéz tetten érni bénultsága tüneteit, a betegségre utalást. Valahogyan felülemelkedett saját szenvedésén. Legfeljebb néhány képén érződik a szomorúságba hajló hangulat, ami minden érzékenyebb, empátiára képes embernél előfordulhat. Festményeinek meleg színhangulata, témaválasztása, többnyire vidámságot, szeretetet és életkedvet sugároz.
Toulouse-Lautrec gyerekkorában kialakult testi torzultsága bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy másként, másképp lássa, láttassa a világot. Festményei, rajzai, plakátjai lenyűgözőek.
Ha egy festő életművét tanulmányozzuk, egy kedvelt irányzatot, vagy egy korszak alkotásait, izgalmas kalandozásban lesz részünk.
Ezt elkezdhetjük, vagy éppen folytathatjuk a Galéria Savaria virtuális kiállítótermeiben látható festmények között. Sok kiváló alkotással, patinás névvel is találkozhat az érdeklődő, a legkülönbözőbb ízlésnek is eleget téve. Gondoljunk arra az örömszerzésre, amit egy festmény ajándékozása jelent mindkét félnek. Sokáig emlékezetessé teszi a fontosnak tartott alkalmat. Egy szépen megfestett virágot nem kell locsolni, nem szárad el, és az értéke sem csökken.
