Már csak négy mesterember látja el Velence több száz gondolását evezőlapátokkal – derül ki egy olasz napilapnak az ősi itáliai mesterségekről és a fiatalok mai elhelyezkedési lehetőségeiről indított cikk sorozatából.

Ez a ma olvasott hír indította el a gondolatokat a fejemben, annak kapcsán, hogy vajon mennyien űznek még nálunk, Magyarországon népi mesterségeket, hányan vannak, akiknek keze munkája nyomán míves bútorok, tükrök, ékszerek, vagy akár használati tárgyak készülnek.

A régi korok mesterei egymástól tanulták a legtitkosabb fortélyokat, vajon vannak-e még autentikus emberek, akik apáról fiúra adva a tudást, szakértelmet és odaadó, lelkiismeretes munkát átörökítik a tudást és a mesterség szeretetét.

A régiek, akik a nappal keltek és éjt nappallá téve dolgoztak a megrendelő kívánsága szerint, szívüket – lelküket beleadták a mesterműbe. Mert minden darab az volt. Benne volt az anyag, a szakértelem, az értékes idő, amely alatt precízen és minden részletre odafigyelve haladt a munka a cél felé. Az eredmény pedig nem volt más, mint egy örök értékű bútor, ékszer, vagy bármely más tárgy, amit megalkottak.

Még korábban voltak a céhek, benne a céhmesterek és céhlegények, így minden feltétel és szabály adott volt a munkához. Nem kellett noszogatni a kétkezi munkájukra olyan büszke embereket.

A ma embere számára a tárgyak, amik körülveszik őket, más jelentéssel, más “értékkel” bírnak. Mostanság minden lecserélhető, eldobható, helyettesíthető. Egy jobbal, modernebbel, több funkcióval bíró másikkal. A mesteremberek munkájának értéke csak a legavatottabb és az értékekre valóban odafigyelő emberek számára fontos igazán.

Ezek a mesterek sajnos kevesen vannak, és a legújabb alkotások a tervező-asztalokon, sőt már leginkább a számítógépek programjainak segítségével készülnek el, legalábbis képi világukban, hogy aztán egy termelő üzem gyártósorairól kikerülve az áruházak polcain landoljanak. Ezt követően pedig a modern otthonokban.

Valahol talán mégis megvan a két világnak a békés egyensúlya, legalábbis a régi korok művészi alkotásainak szerelmesei ebben reménykednek. Hogy mindig lesz még valaki, aki az általuk megálmodott használati tárgyat, ajándéknak szánt remekművet megalkotja, ezzel értéket teremtve leendő tulajdonosa számára.

Meg kell becsülni ezeket az embereket. Akik átörökítik a tudást, és féltve őrzött kinccsé válik kezük munkája nyomán egy-egy alkotás.

Vajon mennyi időnk van még? Van elég? Ki vigyáz a mesterek tudására? Arra, hogy legyen még kitől tanulni? A kérdés költői, a választ magam sem tudom. Elgondolkodtatni és láttatni szeretnék ezzel az írással, és bízom benne, lesznek néhányan, akik megfogalmazzák véleményüket is. Akár itt a blogon, akár a mindennapokban, az írást olvasva, baráti társaságban, családban, közösségben, ahová tartoznak.