A skanzenek – magyar nevükön sokkal ékesebben fogalmazva – szabadtéri néprajzi gyűjtemények a népi építészet lenyomatai, lassan letűnő korok utolsó mohikánjai.

Olyan műemlékek, amik a falusi élet meghatározó vonásait viselik magukon. A lakóépületek hűen tükrözik az adott vidék jellemző építési módját. A berendezések és használati tárgyak, kiegészítők, a tájegységben élő emberek világának mindennapjait hivatottak bemutatni.

A tájházak rendszerének kialakulása, majd fénykora az 1970-80-as évekre esett, amikor szakmai pártfogók vagy néhány helyen az országban magánemberek vállalták fel annak a szerepét, hogy elképzeléseik, útmutatásaik alapján szorgos kezek felépítsék ezeket a házakat.

Mindezt azzal a nemes céllal, hogy a ma embere számára megmutassák, hogy nagyapáik, dédapáik, ükapáik és nemzedékek sora hogyan élt a vidék sajátos miliőjében.

A tájházak portái mellett malmok, pajták, és műhelyek, harangláb, vagy akár szabadtéri kemence is segítik a látogatókat abban, hogy valódi, kézzel fogható, tapintható ismeretekre tegyenek szert, egyfajta módon átélve, felfedezve az akkori emberek hétköznapjait, szokásait, életét, ünnepeit.

A hagyományos vidéki életforma mindennapi használati tárgyait, eszközeit mutatják be, amiket az ott élők viseltek, használtak és mára már nagy részük csak ezekben a skanzenekben, tájházakban látható.

Füstöskonyha, tömésfal, boronafal, téglaoromzat, mind megannyi kifejezés, mely az építési módra, a benne élők életére utal.

Vannak olyan törekvések, hogy élővé tegyék ezeket a tájházakat, skanzeneket. Erre tökéletes példa Hollókő, az élő falu modellje. A faluban a jellemző népi hagyományok felelevenítésével – például a húsvéti locsolkodás – és a népszokások megtartásával igyekeznek bevonni az oda látogatókat abba a világba, ami lassan az enyészeté lesz.

A népszokások újraélése, felelevenítése és továbbadása az új generációk számára létrehozhat egy láthatatlan szálat a régi öregek és a ma élő nemzedékek között, de sajnos ez már csupán egy előadás, egy az év adott napjához köthető esemény kapcsán elevenedik meg.

A néphagyomány maga amúgy is labilis a benne részt vevők változó identitása kapcsán, hiszen a megélt mindennapok hiányában már csak a régi öregek elmondására alapozva tudnak életre kelni ezek az ünnepek, események, hagyományok.

Fontos hát megbecsülni minden olyan idős embert, aki egy adott szakma művelőjeként még átadhatja tudását a jelen kor generációjának, legyen szó bármely kismesterségről: fazekasságról, kosárfonásról vagy kovács mesterségről. Az ő tudásuk ősi gyökerekből táplálkozik és minden mozdulatban benne él a jóra, szépre való törekvés ma oly ritkán fellelhető igénye.

 

Források:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1gi_t%C3%A1jh%C3%A1zh%C3%A1l%C3%B3zat

http://www.origo.hu/utazas/20090212-magyarorszagi-skanzenok-nepi-epiteszet-nepmuveszet-szentendre-orseg-opusztaszer-tiszaalpar.html

http://vendegvaro.utazom.com/skanzenek
http://skanzen.hu/index.php