Lazúrozás

Vasari, reneszánsz kori történetíró szerint, az olajfestés technikájának kidolgozása, a gótikus korszak vége felé, Jan van Eyck flamand festő nevéhez kapcsolható, aki a táblaképfestészetnél alkalmazta az új eljárást. Antonello da Messina németalföldi tanulmányútján leste el, és honosította meg az olajfestést Itáliában. A lazúrozás, az olajfestés egyik speciálisan kifinomult módszere.

Az olajtechnika korai szakaszában a temperával elkezdett képre vitték fel az olajfestéket. Magát a festéket mozsárban porrá tört, természetes színezőanyagokból keverték lenolajjal, és damárlakkal. A dammárlakk alapja egy Hátsó-Indiából, vagy Indonéziából származó növényi gyanta, amit terpentinszeszben oldanak. Anyaga fényt biztosít a festéknek. A gyorsabb száradás érdekében még 1-2 százalék szikkatívot csepegtetnek a festékbe, ami mérgező, ólom- és mangánoxidokat tartalmaz.

A középkorban a képeket fatáblákra festették, de a XV. századtól használták a lenvásznat is. Kezdetben ezt is fára ragasztották, így védve ki, a fa kiszáradása során kialakuló repedéseket. Alapozáshoz hegyikrétát, horganyfehéret kevertek meleg enyvbe, amit több, vékony rétegben kentek fel. Száradás után simára csiszolták a kép felületét. Ez volt a szívó alap, amin az olajfesték gyorsabban kötött meg, mint az olajalapozásnál, aminél az utolsó réteget lenolajjal kevert sűrű horganyfehérrel vonták be.

A lazúrozás technikáját is a németalföldi festők dolgozták ki először. Az első felfestett olajréteget száradni hagyták, majd erre több, leheletfinomságú további festékréteget oszlattak el. Ezek a színek áttetszőek voltak, és látszott az alatta lévő kompozíció. A kép fokozatosan változott a ráfestett rétegektől. Színei elmélyültek, a figurák körvonala lágyabb lett.

A titokzatos életű Hieronymus Bosch, mesterien alkalmazta táblaképein a lazúros technikát. Sötét és kegyetlen történelmi korban festette szürrealista látomásait. Németalföldet hosszú évekig megszállás alatt tartotta a spanyol birodalom. Működött az inkvizíció, sok embert ítéltek koholt vádakkal máglyahalálra. Bosch és fél évszázaddal később alkotó idősebb Pieter Bruegel, maró gúnnyal ábrázolták koruk butaságát, álszentségét, és a sok kegyetlenkedést, amit a vallás nevében elkövettek.

A lazúrtechnikát tökéletességre fejlesztette a korszak művész óriása, Leonardo da Vinci.

Sokak szerint, a világ legismertebb festményén, a Giocondán, – ami Mona Lisa néven vonult be a művészettörténelembe – láthatjuk azt a csodát, ami a lazúrozás alkalmazása nélkül nem jöhetett volna létre. Ezt nevezi az olasz nyelv sfumato-nak. Olyan lazúrozási technika, aminek köszönhetően az ábrázolt testek nem határozott kontúrral vágódnak el környezetüktől. A formák finom, szinte megfoghatatlan átmenetben válnak el egymástól. Egyes elemzések hat-nyolc festékréteget is feltételeznek Leonardo világhírű képén.

A lazúrozás kiforrott alkalmazása, szembetűnő változás a középkori, kontúrosan körülírt figurális ábrázoláshoz képest. Ezt az eljárást fejlesztette tovább a reneszánsz kort követő manierizmus. Az impresszionizmus, és az azt követő irányzatok szakítottak a meglehetősen lassú és munkaigényes módszerrel. Mégis találunk huszadik századi festőket is, akik örömmel nyúltak vissza a reneszánsz kori eljáráshoz. Például, Gyarmathy Tihamér, Kárpáti Éva, és Ilyés Márta festményei szintén ezzel a módszerrel készültek. Ilyés Mártára nagy hatással voltak a reneszánsz kor művészei. Felvállalta a lazúrozás előnyeit, és hátrányait, a létrejövő minőség érdekében. Egy-egy képét négyszer, ötször festette át, mikron vékonyságú rétegekkel. Így a munkája során, egy alapra több festményt festett meg, de csak egyet adhatott el belőlük. Ilyen kép a Galéria Savaria piacterén látható „Gördülő kövek 1995” is, aminek felszíne alatt hat festékréteg van. Ezen kívül is sok szép lazúros technikával festett képpel találkozhatunk, ha szétnézünk a Festmény kategória hirdetéseiben.