Peter Kessler hadnagy annak a Junkers éjszakai vadászrepülőnek volt a radarkezelője, ami 1944. december első napjaiban találatot kapott, és a Balatonba zuhant. A pilóta és a géppuskás azonnal meghalt. Kessler hadnagy kis gumicsónakjával – ami a repülőgép túlélő készletéhez tartozott – az erős északi szél miatt a déli part felé vette az irányt, holott tudta, hogy a tó déli oldala már a szovjetek ellenőrzése alatt állt. A nádasból a partra vezető ösvényen a szovjet felderítők elemlámpásai fogadták.

Az akkor 36 éves Peter Kessler, civil életében mérnökként dolgozott a radarkutatás területén. Elfogása után kihallgatta az NKVD – a KGB elődje – és választás elé állították. Kessler a szibériai fogolytábor helyett, a szakmai együttműködés mellett döntött, amúgy sem értett egyet Hitler világuralmi törekvésével.

Nevet és személyazonosságot változtatott. Pjotr Kecserov néven folytatta életét a „győztes” oldalon. Ahogy megerősödött pozíciója a szovjet radartechnikai üzemben, Pjotr feleségül vett egy orosz nőt. 1947-ben lányuk született. 1962-ben, Pjotr Kecserov szakértőként vett részt a kubai radar-rendszer telepítésében. Akkor szokott rá a szivarozásra. Barátságot kötött egy ottani katonatiszttel, aki huszonöt éven keresztül havonta küldött neki Partagas szivarokat. Kurt egyetlen szivardobozt sem dobott ki. Egy külön szekrényben őrizte őket, mint valami ereklyét.

Egyet bánt csak egész Szovjetunióban eltöltött életében, hogy nem utazhatott a Balatonhoz felkutatni lezuhant repülőjüket. Egyrészt tartott a német titkosszolgálat megtorlásától. Másrészt, bizalmas munkája miatt, a KGB sem támogatta utazási szándékát, még a keleti blokk országaiba sem. Hétpecsétes titokként őrizte egészen halálig, hogy a lezuhant vadászgéppel együtt, 12 kiló színarany került a hullámsírba.

1944-ben már nyilvánvaló volt, hogy a vesztes oldalon harcolnak. Elegük volt abból, hogy naponta kockáztatják az életüket. Vadászgépükkel nem harcba, hanem Jugoszláviába készültek, a pilóta rokonaihoz. Az aranyat a Luftwaffe szállítógépéről emelték el, ami egy budapesti bank aranykészletét szállította ismeretlen úti cél felé.

Pjotr 1991-ben súlyosan megbetegedett.

Halála előtt néhány nappal magához hívta huszonnégy éves unokáját, Szergejt, aki kartográfiát tanult az egyetemen, és sokfelé utazott már a nagyvilágban, többek között a Balatonnál is nyaralt barátaival. Pjotr Kecserov, alias Peter Kessler, már nyolcvankét éves volt, és a betegsége miatt nagyon nehezen tudott beszélni. Alig hallhatóan fedte fel a titkot unokája előtt. Amikor Szergej rákérdezett, emlékszik-e a becsapódás pontos helyére, nagyapja azt suttogta: „A szivardobozokban megtalálod a választ. Külön írtam a szélességi és a hosszúsági fokokat, külön vannak a percek, másodpercek. Hat dobozt keressél. És ne feledd, jól válaszd ki a társaid! Nem babra megy a játék.”

Szergej kicsit kételkedett nagyapja meséjében, de a kincskeresés olyan dolog, ha egyszer befurakszik valaki fejébe, azt nem hagyja nyugton. A fiatalember nagyapja temetése után látott munkához. A szekrénybe 25 év alatt összegyűlt dobozmennyiség volt bezsúfolva, összesen háromszáz dobozt kellett alaposan átnézni. Második nap talált rá az első koordináta fokra, ami a 46. északi szélességi fokot jelezte. Estére megtalálta a többit is: 46.8389, és 17.8432 keleti hosszúság.

Szergej komolyan vette nagyapja figyelmeztetését, és óvatosan kezdett kapcsolatokat építeni magyarországi barátai révén. Négy év múlva sikerült megszervezni a kutatást. Olyan egyedül élő, megbízható barátok közül választott társakat, akiket még egyetemista korában ismert meg, és az óta is tartották a kapcsolatot. Egy gépészmérnök, és egy könnyűbúvár oktató lett partnere a repülő roncs felkutatásában. Úgy egyeztek meg, ha megtalálják az aranyat, háromfelé osztják. Ha kudarcot vallanak, akkor csak a költségeken osztoznak.

1996. május végén kezdték el a kutatást, szinte észrevétlenül. Egy csendes, elektromos hajtású motorcsónakkal fésülték át Balatonföldvár és Szárszó közötti partszakasz homokját egy speciális „boronával”, miközben a fémkereső detektorral is pásztázták a tófenéket a nádas szélén. A negyedik nap merült le a búvár, és felhozott egy fémlemezt, ami a vadászrepülőgép farokrészének vezérsíkjából maradt. Amikor megtisztították, nyomokban látszott a hitleri horogkereszt, és a gép száma. Ekkor kezdődött a neheze. Másnap Szergej is lemerült, és kilapátolták a Junkers tetejét, de csak annyit sikerült felderíteni, hogy a gép 14 méteres törzsének belseje az évek során megtelt iszappal, ami elkeserítő módon megnehezítette az arany kiemelését.

Estére összeült a „kupaktanács”. Egyikük sem ismerte a megtalálói jutalomra vonatkozó magyar joggyakorlatot, ezért másnap felhívtak egy ügyvédet. Elszomorító volt a tájékoztatója, Szergej mégis úgy döntött, értesíteniük kell a hatóságot, és két magyar társának sem volt jobb ötlete. A sikeres kiemeléshez olyan technikai háttérre lenne szükség, amit nem tudnak „haveri alapon” megszervezni.

Végül, a Junkers éjszakai vadászgép maradványait július második hetében hivatásos roncskutatók, egy roncsmentő darus hajó segítségévek kiemelték a Balaton iszapjából. Miután a hajó fedélzetén kimosták a gép belsejét, megtalálták a fiatalemberek által előre jelzett faládát. Az aranyat beszolgáltatták a Nemzeti Banknak. Szergej és két társa felvehették a becsületes megtalálónak járó jutalmat, ami fedezte addigi kiadásaikat. Az igazi ajándékot a közösen átélt kaland, a „kincskeresés” élménye jelentette számukra.

A térképészet, a régi metszetek, nyomatok, vagy kézzel rajzolt pergamenek mindig izgalmasak a gyűjtők, kutatók és kincskeresők számára.

Sosem lehetünk biztosak, nem éppen a Galéria Savaria online piactéren eladásra kínált térképek között bukkanunk rá arra az útmutatóra, amely elvezet bennünket egy eddig lappangó érték rejtekhelyéhez.