„Az óra lüktet lassu percegéssel, Kimérve a megmérhetlen időt”
Arany János a fenti sorokkal kezdi „Magányban” című versét.

Az emberiség már az ókorban kísérletet tett az idő mérésére. A kiinduló pontot a csillagászati megfigyelések adták, hiszen Babilonban már Krisztus előtt 2400 évvel 12 részre osztották az évet és 24 részre, vagyis órára a napot. Tőlük függetlenül erre az eredményre jutottak az óegyiptomiak is, akik 365 napban, és 6 órában számoltak egy évet. Ezzel egyidejűleg megszülettek az első időmérő eszközök is, mint a napóra, vízóra és a homokóra. A középkor első évezredének végén rövid időtartamok mérésére kalibrált gyertyát is használtak.

Engem a mechanikus órák bűvöltek el gyermekkoromban, ezért most dióhéjban megosztom a kedves olvasóval feltalálásuk történetét.
Lelet töredékek kerültek elő a kora középkori Kínából, amik arra utalnak, hogy ott, Európát megelőzve létrehoztak valamilyen mechanikus óraszerkezetet. De az első ezredfordulót követő befelé fordulással Kína lassan elfelejtette, a már elért technikai vívmányait, így az órakészítés fejlődését az európai kultúrkörben követhetjük nyomon.

Az első évezred végére tehető a mechanikus óra feltalálása, amit Gerbertus magdeburgi püspöknek tulajdonítanak, de részletesebb leírások csak az 1200-as évekből maradtak fenn. Ezeket a szerkezeteket templomtornyokban helyezték el, működésüket súlyerő biztosította.

A reneszánsz idején kezdett lendületet kapni az óragyártás, amikor létrejöhetett a felhúzható rugós szerkezet, amelyet lengőretesszel, úgynevezett „kanálbillentyűvel” vezéreltek, ami egy jó ideig két disznósörtének ütközve rugózott ide-oda, a hajszálrúgó kifejlesztéséig. Ezek az újítások már lehetővé tették szobai, és hordozható órák előállítását is. Ez utóbbiak készítése Peter Henlein nevéhez kötődik, aki 1500 körül készítette el a zsebórák ősének tekinthető „nürnbergi tojásokat”.

Az állóórákat Galilei 1583-ban feltalált lengőingája forradalmasította. Ennek felhasználásával az első használható ingaórát 1657-ben készítette egy Huygens nevű mester. Ez volt a világ első, csillagászati mérésekre is használható órája.

A hajszálrúgó tökéletesedése az óragyártást is előre vitte. Egyre kisebb és pontosabb szerkezetek készültek Európa szerte. A svájci óragyártás hírnevét a minőség javításában szintén nagy jelentőséggel bíró újítás alapozta meg. 1704-ben Nicolaus Fatio genfi órásmester drágakő csapágyakat alkalmazott óráiban.

Ezzel kezdetét vette az a verseny, aminek célja egyre pontosabb és kisebb órák gyártása. A mechanikus karon viselt óraszerkezetek csúcspontja az aszimmetrikus súllyal elért automata felhúzó szerkezet, amit 1924-ben Svájcban szabadalmaztattak. A szerkezet alapötlete már 1770 –es években létezett, de zsebórában alkalmazták, ami a csekély mozgás miatt nem lett sikeres.

A leghíresebb óramárkák között találjuk a IWC Schaffhausen, Patek.Philippe, a Rolex, az Omega, és a Cartier márkákat.

A IWC Schaffhausen története 140 éves múltra tekint vissza, amikor egy fiatal amerikai mérnök a svájci Schaffhausenben ötvözte az Új Világ szellemét a svájci tradíciókkal.

Kivonatosan ennyit érdemes tudni a mechanikus órák történetéről. Ha valakit részletesebbe érdekelne a téma, számos információhoz jut a világhálón.

Nekem egy gyermekkori élményem merül fel ötven év távlatából.
Nagyapám egy alkalommal magával vitt idős órásmester barátjához, akivel rendszeresen sakkozott. Néhányszor említette nekem, milyen csuda órái vannak Tóni bácsinak, ezért akartam vele menni.

Furcsa érzés fogott el miután becsukódott mögöttünk a bejárati ajtó. Az előszobában álló és fali órák, a nagyszobában a komódon, az asztalon és vitrinekben sorakozó órák többsége működött. Változó hangon, más-más ritmusban ketyegtek, zizzentek. A hang csak fokozódott a nagyszobával egybenyitott kisebb, dolgozószoba jellegű helyiségben, ahol parányi órásműhely is ki volt alakítva az ablak alatti asztalon. A polcokon sorakozó javított, vagy javításra váró órák többsége járt.

A temérdek óra ámulatba ejtett. Képek helyett a falakon egymást érték a különleges óraszerkezetek. A korukat nyilván nem tudtam megállapítani, azt sem, hogy mennyit érnek, de számomra nem is az értékük volt lenyűgöző, hanem változatos szépségük. Különböző anyagokból készültek. Volt köztük fa dobozos, de többségüket fémből gyártották, bronz, ezüst és arany színben.

Amire ma is tisztán emlékszem, a „háromtornyos” óra volt. Ez a szerkezet annyira megbabonázott, hogy több mint egy órán keresztül vissza-visszatértem hozzá, hogy alaposan megfigyelhessem. Szem magasságban volt a falra erősítve. Kicsiny gótikus templomra elékeztetett az óra burkolata, amely fából, kézi faragással készülhetett, de festve és aranyozva volt a felülete. A középső torony jóval nagyobb volt, mint a két szélső. Abban volt elhelyezve az óra kopott fehér számlapja, római számokkal, aranyozott mutatókkal. Alatta nyitott ajtóban figurák helyezkedtek el valamilyen népviseletben. Egy gyermek, egy kamasz fiú, egy asszony és egy ősz szakállas férfi járt körbe. Negyedóránként az óra az időszaknak megfelelően ütni kezdett, pontosabban harangozni kezdett. Ilyenkor a figurák egyet – kettőt – hármat arrébb mozdultak, teljes órakor az öregember figurája maradt elől.

Vendéglátónk örült, hogy nem zavarom kérdéseimmel sakkjátszmájukat, ezért a végén azzal jutalmazott, hogy végigvezetett a lakáson, és a legszebb, vagy éppen a legnagyobb óráról mondott némi ismertetőt. Aztán megkérdezte, melyik óra tetszik a „háromtornyoson” kívül. Én egy üvegburában tartott órára mutattam. Érdekesen mozgott az alján két golyó, ide-oda, vízszintesen. Megsimogatta a fejem, és azt mondta, hogy jó választás.

Aztán rám kacsintott, és beinvitált a dolgozószobájába. A munkaasztal alatt matatott egy kis ideig, valami titkos rekeszt nyithatott ki, és elővett egy kopottas fekete bársony óratokot. Kinyitotta, egy kicsi ovális női karóra helyezkedett el benne. Közelebb intett, hogy jól megnézhessem. Arany színe volt, de számomra nem sokat mondott a külleme. Az órásmester rám nézett, és egy kisméretű nagyítót adott a kezembe. Most figyelj, mondta, és felpattintotta az óra hátlapját. Két centis lehetett a működő rész átmérője. Szememhez emeltem a nagyítót és belenéztem. Akkor láttam meg hat-nyolc vöröslő pontot pici arany pattanások közepén. Meg is kérdeztem, mik azok. Azok a rubin kövek, amolyan csapágyak – válaszolta Tóni bácsi – A mozgó tengelyvégekhez illeszkednek. Az öreg órásmester rám mosolygott, és még hozzátette: Ez a kis óra 16 köves, nagyon értékes… legalább is számomra. Ezt ajándékoztam drága feleségemnek, eljegyzési gyűrű helyett. Négy éve hagyott magamra, mondta, és az ablak felé fordult. Egyébként aranyból van, és nem olcsó darab.

Én azon ámultam el, hogy lehet olyan parányi, nagypontosságú alkatrészeket előállítani. Gombostűfej méretű kemény drágakő, amiben még egy picike lyukat is fúrtak, pár milliméteres átmérőjű fogaskerekek… az eszem áll meg, közben az óra ketyeg.

Egy érdeklődő kisfiúnak mindig lenyűgöző, ha különleges technikai megoldásokkal találkozik, legyen az új, vagy a régi idők vívmánya. Mai felnőtt fejem másra fókuszál.

Az a szeretet, amivel az idős órásmester a régi szerkezetekhez nyúlt, ahogyan féltett óráit gondozta, amiként egy régi darab szeretett társát juttatta eszébe, ezek az igazán fontos momentumok. Életünk figyelemre méltó pillanatai. Jó érzés elővenni egy féltett régi órát, amihez számos emlék tapad, vagy megajándékozni szeretteinket egy-egy szép míves darabbal.

A Galéria Savaria piacterén naponta változó kínálatból választhatunk kedvünk és lehetőségünk szerint.